„A pécsi kollégákkal mindig várom az újratalálkozást” – Gazsó Dániel diaszpórakutatóval Jarjabka Ákos beszélget

Gazsó Dániel 1984-ben született Budapesten. Felsőfokú tanulmányait a Granadai Egyetem ösztöndíjas hallgatójaként filozófia és kulturális antropológia szakokon végezte Dél-Spanyolországban. Doktori értekezését summa cum laude minősítéssel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Politikaelméleti Doktori Iskolájában védte meg. 2014-ben a Kőrösi Csoma Sándor Program Chilében kiküldetést teljesített ösztöndíjasa volt. 2015-től a Nemzetpolitikai Kutatóintézet főmunkatársa. 2018-tól a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, 2020 decemberétől tudományos munkatársa. 2021-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, valamint a nagyapja szellemi örökségét gondozó és gyarapító civil szervezet, a Gazsó Ferenc Társadalomtudományi Társaság elnöke. A negyedévente megjelenő Kisebbségi Szemle és az évente megjelenő Hungarian Journal of Minority Studies tudományos periodikák alapító társszerkesztője, szerkesztőbizottsági tagja, valamint a 2022-ben megjelent Otthon és itthon. A magyar diaszóra és anyaországa című kötet szerzője.

Jarjabka Ákos: Honnan az érdeklődésed a magyar ügyek iránt?

Gazsó Dániel: Engem elsősorban nem a magyar ügyek, hanem az eltérő kultúrák találkozásaiból fakadó élethelyzetek és lehetőségek, tehát az interetnikus viszonyok foglalkoztatnak. Ez irányú érdeklődésem igen fiatalon kialakult. Gimnazistaként Venezuelában töltöttem egy tanévet az AFS cserediákprogram keretében. Miután hazajöttem, hevesen törekedtem arra, hogy minél többet megtudjak a kulturális másságról: meg akartam érteni, hogy mi történt velem a karibi ország társadalmába való beilleszkedésem során. Így találtam rá a Boglár Lajos alapította kulturális antropológiai szakcsoportra az ELTE-n. Oda jártam egyetemi előkészítőre, és közben egyre több időt töltöttem a budapesti metróaluljárókban zenélő ecuadori és perui bevándorlókkal. Róluk írtam az első etnográfiai tanulmányomat, ami 2004-ben meg is jelent Puricuna címen – ez volt az egyik zenekar neve, kecsua nyelven azt jelenti: „mindig úton”. Az egyetemet nem itthon kezdtem el. Menni akartam, még többet látni a világból. Andalúziában kötöttem ki, ahol a Granadai Egyetem ösztöndíjas hallgatójaként filozófia és kulturális antropológia szakokon végeztem. Tanulmányaim során kisebbségkutatásra specializálódtam, mert ezt a tudományterületet tartottam legalkalmasabbnak az interetnikus viszonyok tanulmányozására. A 2000-es évek végén kezdtem el kutatni a magyar nemzetpolitika hatásait az érintett kisebbségi közösségek hétköznapi etnicitására. A Granadai Egyetemen nagy érdeklődést mutattak az Európai Unió túlsó végén meghatározó kisebbségi kérdések iránt. A 2011 decemberében megvédett kisdoktori disszertációmat is ebben a témában írtam, spanyol nyelven. Az ahhoz szükséges etnográfiai kutatásokat Kárpátalján és Muravidéken végeztem. A kárpátaljai magyarokkal való kapcsolatom évekkel korábbra nyúlik vissza. Az első, külhoni magyarok körében folytatott antropológiai terepmunkámat ugyanis a szlovák–ukrán határral szétválasztott ikerfaluban, Nagyszelmencen és Kisszelmencen végeztem, 2005 nyarán. A nemrég elhunyt Zelei Miklós író, A kettézárt falu című kötet szerzője vitt engem először oda. Attól kezdve mindkét településen visszajáró vendéggé váltam. A kisdoktori disszertációmban megjelenő másik közösséggel, a muravidéki magyarokkal szakmai gyakorlatom révén kerültem kapcsolatba, melyet a Granadai Egyetem posztgraduális képzésének hallgatójaként a szlovéniai Etnikai Kutatóintézetben (Institut for Ethnic Studies) végeztem, Ljubljanában. A szomszédos országokban élő, határváltoztatások következtében kialakult kisebbségi közösségekről meglévő ismereteimet a 2010-es években kezdtem el kibővíteni a migrációs eredetű diaszpórára. Egy bő évtizede elsősorban ez utóbbi kategóriába tartozó közösségekkel foglalkozom.

JÁ: Úgy tudom, a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa is voltál. Hol és mit csináltál ennek a programnak a keretében?

GD: 2014-ben jelentkeztem a Kőrösi Csoma Sándor Programra elsősorban azért, hogy közelebbről megismerhessem a magyar diaszpórát. Kiküldetésem alatt a Chilei–Magyar Kulturális Egyesület közösségépítő munkáját segítettem, ezzel betekintést nyerve a Dél-Amerikában élő magyarok szervezeti életébe. Szerencsém volt, mert feladataimnál fogva sokat utazhattam. A fogadószervezet arra kért, hogy keressem fel a Csendes-óceán partján hosszan elterülő latin-amerikai ország északi és déli részein élő magyar családokat. Az Argentínában működő szervezetekkel való együttműködés megerősítése érdekében több hetet Buenos Airesben is tevékenykedhettem, ami a tengerentúli magyarok egyik kulturális fellegvára.

JÁ: Kiküldetésed után a Nemzetpolitikai Kutatóintézetben kezdtél el dolgozni. Ez az intézet pontosan mivel foglalkozik, és azon belül neked mi a legfőbb feladatod?

GD: A Kántor Zoltán vezetésével 2011-ben megalakult Nemzetpolitikai Kutatóintézet a külhoni támogatásokért felelős Nemzetpolitikai Államtitkárság háttérintézményeként működik a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. keretében. Létrehozásának legfőbb célja az volt, hogy a külhoni magyar közösségekkel és az anyaországi támogatásokkal kapcsolatos tudományos ismereteket és kutatási eredményeket a politikai döntéshozók számára is hasznosítható formában közvetítse. Kutatóintézetünk tevékenysége azonban több ennél: nemcsak összegezzük, hanem magunk is kezdeményezünk feltáró kutatásokat, melyeket más hazai és külföldi intézmények és kutatócsoportok bevonásával valósítunk meg. A kutatások, elemzések és háttéranyagok készítése mellett nagy hangsúlyt fektetünk a hazai és nemzetközi tudományos porondon való részvételre. Ennek érdekében hoztuk létre 2016-ban a Kisebbségi Szemle negyedévente megjelenő magyar nyelvű folyóiratot, majd egy évvel később a Hungarian Journal of Minority Studies angol nyelvű évkönyvet, melyek az MTA által is listázott kiadványokká váltak. Kutatómunkámat illetően, elsősorban a migrációs eredetű közösségekkel foglalkozom, lényegében én vagyok az intézet diaszpórakutatásért felelős referense.

JÁ: Ebben a témában jelent meg „Otthon és itthon” címmel 2022-ben a könyved. Pontosan miről szól, és mi vele a legfőbb célod?

GD: Könyvem a Kárpát-medencén kívül élő magyar közösségek kialakulásának és intézményesülésének történetéről, valamint anyaországi kapcsolatairól szól. Megírása során elsősorban arra törekedtem, hogy oktatási célokra alkalmas legyen, tehát az egyes fejezeteit könnyen és hatékonyan tudják használni a témával foglalkozó egyetemi kurzusokon. A tudományosság igénye mellett igyekeztem közérthetően fogalmazni, hogy mindazok számára is érthető és élvezhető legyen a szöveg, akik nem ezzel foglalkoznak, nem ezt tanulják, csupán érdeklődnek a külhoni magyarok és a nemzetpolitika iránt. Szerkezeti felépítését tekintve a könyv három egymásra épülő, tematikus részből áll. Az első részben a fogalmi kereteket, a migráció- és diaszpórakutatás elméleti és módszertani alapjait tisztázom a szakirodalom, valamint saját kutatói tapasztalataim alapján. A második részben a magyar diaszpóra fejlődéstörténetét mutatom be a különböző korszakok emigrációs folyamatainak jellege, valamint a már meglévő közösségekre gyakorolt hatásai szerint. Ennél a résznél egy külön fejezetben foglalkozom a jelenkori magyar társadalmat érintő migrációs folyamatokkal is, összegezve a ki- és visszavándorlás, a bevándorlás, a menekültügy és az idegenekkel szembeni attitűdök alakulásának ismérveit. Végül a kötet harmadik részében a diaszpóra politikai dimenzióira összpontosítok. A kelet-közép-európai anyaországok diaszpóra felé irányuló intézkedéseinek összehasonlító elemzése után Magyarország diaszpórapolitikai gyakorlatait veszem górcső alá a törvényhozás, a döntéshozó testületek és egyeztető fórumok, a kapacitásépítő programok, valamint az anyagi támogatások szintjén. Mindezen ismeretek mélyebb megértését segítik a kötet végén közölt interjúszövegek. Több éven keresztül kerestem és szólítottam meg azokat a szervezeti vezetőket, akik a helyi, lokális szinten végzett közösségépítő tevékenységeik mellett jelentős szerepet vállaltak a magyar diaszpóra regionális, országhatárokon átívelő kapcsolathálóinak kialakításában, a nagyobb ernyőszervezetek irányításában, valamint az anyaországi kapcsolatok megerősítésében. Könyvemet a velük folytatott személyes hangvételű beszélgetésekkel zárom.

JÁ: Említetted az oktatást. Kutatói, szerkesztői és publicisztikai tevékenységeid mellett több éve tanítasz egyetemen. Jelenleg milyen területen oktatsz és hol?

GD: 2018-tól vagyok a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Karának oktatója. Főképp társadalomtudományi és hatalomelméleti alapismereteket tanítok különböző tantárgyak – mint az általános szociológia, a politikai és szervezetszociológia, a nemzetpolitika – keretében nappali és levelező, illetve alap- és mesterképzésen egyaránt. Emellett több egyetemen vagyok visszatérő vendégelőadó. Utóbbi esetben a szűkebb kutatási területemhez kötődő témákról szoktam előadást tartani, tehát a migráció- és diaszpórakutatás elméleti és módszertani kereteiről, a magyar emigráció történetéről, illetve a nemzetpolitikáról. Öröm számomra, hogy a Közszolgálati Egyetemen ezeket a kutatási területeket meghirdethettem szakdolgozat és diplomamunka témáknak, így konzulensként is lehetőségem nyílt ismereteim átadására. Hallgatókban nincs hiányom.

JÁ: Véleményed szerint, melyek most a magyar diaszpóra legidőszerűbb kérdései, problémái? Mit tehetünk mi, anyaországi magyarok az ő érdekükben?

GD: Egy diaszpóraközösség hosszú távú fennmaradáshoz nem elegendő a kulturális sajátosságok téren és időn kívüli, változatlan megőrzése. Ez ellent is mondana a kultúra folyamatosan változó természetével. A diaszpóra fennmaradásához szükség van valamiféle nyitásra a többségi társadalom felé, és ami talán még ennél is fontosabb, a közösség vezetőinek meg kell szólítania a fiatalabb, akár már külföldön született generációkat, őket is be kell vonzania a közösségi életbe. Ehhez háttérbe kell szorítani az egyéni érdekeket, az otthonról hozott sérelmeket, a politikai nézeteket, és a közösség érdekeit kell szem előtt tartani. Az utánpótlás, a fiatalok megszólítása jelenti talán a legnagyobb kihívást a diaszpórában. Természetesen az anyaországi támogatások ebből, és még sok más szempontból is fontosak, azonban ahhoz, hogy egy diaszpóraközösség az etnikai határait, a megkülönbözetett etnikumként való létezés vágyát generációkon keresztül fenn tudja tartani, a közös célok megfogalmazása és az érdekérvényesítés lehetőségeinek keresése belülről kell, hogy fakadjon. Az anyaországi támogatások pedig csak úgy lehetnek sikeresek, hogyha ezeknek a célcsoportoknak a lokális kultúráját, többes kötődéseit és helyi igényeit figyelembe vesszük.

JÁ: Milyen konferencián adsz elő legközelebb?

GD: Az általam kutatott témákkal számos hazai és nemzetközi fórum foglalkozik, így szinte minden hónapra jut egy konferenciaszereplés. Különösen várom a május elején megrendezésre kerülő Határtalan Közösségek című konferenciát, melyet részben a Pécsi Tudományegyetem Diaszpóra Projekt Hálózata szervez. Utóbbinak 2017-es megalakulása óta én is tagja vagyok. A pécsi kollégákkal mindig várom az újratalálkozást. Inspiráljuk egymást.